én próbálkozom
de amikor úgy élsz, mint egy sziget, akkor akarva-akaratlanul agyalsz
Amikor van egy adott élethelyzet, amivel te foglalkozol..meg akiknek a nyakára akasztod, mert szeretnek, és meghallgatnak,de ők se jobban, mint..
Aztán hirtelen nem várt nyilvánosságot kap, és onnantól minden, ami téged zavart, ami téged bántott, hirtelen olyan dolog lesz, amire bárki rákérdez, az egész helyzet valahogy kilép a kisfejedből, és nyilvános..
kifejezetten nyilvánosnak érzem magam
persze nem azt mondom, hogy titkolóztam, meg mélyen magánügynek éreztem. De azt nem kell sokat magyaráznom,hogy ha többen foglalkoznak valamivel, amiben így sem vagy stabil,akkor a maradék egyensúlyodat is darabolja. És nem is az..hanem,hogy ha el kell mondanom, akkor nem az én szememen látják..és egyből bosszant, hogy mit gondolnak..küzdelem leírni élethűen.
Aztán meg amikor egy észszerű dolgot eldöntesz, hogy belátsz, akkor jön az érző lelked, és nem akarod elfogadni. És persze ilyenkor kerül minden szem elé.
Mert ugye ha érdekel valaki, akkor nem állod, hogy hetekig nem hallasz felőle...ilyenekből kéne felfogni az életet. De neeeem
Az túl mainstream
De ez a mainstreamezés is olyan mainstream
Ez konfjúzál
mármint a helyzet, a szavak, az élet, meg a saját belső ellentmondásaim:
keressük a kihívást-de basszus miért nem egyszerűbb??
küzdjünk azért, amiért megéri-de honnan tudjuk,hogy megéri?
érdemes-e kaparni olyan dologért, ami hivatalból valami ösztönös, és amit nem szabadna, hogy harc tegyen valóssá??
és a legfontosabb, hogy elfogadjam-e magam olyannak, amilyen vagyok, mikor nem is találom magam elfogadhatónak?
Kép: A történet valós, a helyzet fejben pont fordított. És kényelmetlen.
